Nem kell ijesztően soványnak lenni ahhoz, hogy evészavarod legyen

Az evészavarokról alkotott véleményünket és elképzelésünket nagyban befolyásolják a Tv-ből és a magazinokból származó információk. Mindezek odáig vezettek, hogy a köztudatban kialakult egyfajta sztereotípia, mely szerint az evészavar bizonyos kinézettel jár együtt. Ilyen elképzelés például az, hogy aki evészavaros, annak soványnak kell lennie. Ez a tévesen kialakult sztereotípia sok kárt tud okozni. Például előfordulhat, hogy valaki azért nem kér éveken át segítséget, mert úgy érzi, hogy nem elég vékony ahhoz, hogy foglalkozzanak vele. Márpedig csak azért elmulasztani a megfelelő kezelést, mert valakinek az egyébként súlyos evészavara nem illeszkedik a társadalomi sztenderdekhez, komoly következményekkel járhat. Súlyos hiba lenne tehát az evészavarokat pusztán a kinézet alapján – vagyis hogy vékony vagy sem az adott illető – diagnosztizálni, és ez a kérdéskör sokkal összetettebb annál, mint amennyire első ránézésre tűnik.

Az evészavarok megjelenési formái igen változatosak. Az anorexia esetében persze igen látványos lehet a kóros soványság, azonban például azoknak, akik bulimiában szenvednek, általában normális a testsúlyuk. Talán ez is hozzájárul ahhoz a lehangoló statisztikai adathoz, mely szerint a bulimiások 80%-a nem részesül kezelésben. Az orthorexia vagy más néven egészségesétel-függőség esetében szintén nem kitétel a soványság, de említhetném példának a férfiakra jellemző izomdiszmorfiát, mely igen nagy izomzattal szokott együtt járni. És akkor ott vannak azok is, akik valamilyen nem specifikus evészavarral küzdenek, vagy nem merítik ki az adott evészavar összes kritériumát. Ide tartozik az atípusos anorexia, mely esetén a testsúly a normális tartományban van, a bulimia vagy falászavar szubklinikai formái, amelyben a tünetek gyakorisága nem éri el a diagnosztikai kritériumok mértékét, illetve még szintén itt kell megemlíteni az elkerülő/restriktív táplálékfelvételi zavart, amelyben nincs testképzavar, viszont az anorexia egyéb tünetei fennállnak.

 

Az, hogy valaki nem kórosan sovány még nem jelenti azt, hogy ne küzdhetne evészavarral; hogy ne változott volna meg az étellel és a testével való viszonya olyan módon, hogy az a hangulatára, az életminőségére, a társas kapcsolataira vagy éppen a munkahelyi teljesítményére negatív hatást gyakorolna. Sok evészavaros személy egészségesnek látszik, mégis extrém módon beteg lehet. Természetesen a kóros mértékű soványság veszélyes lehet, de az is nagyon veszélyes, ha valaki egy aktív evészavarral küzd mindenféle segítség nélkül. A hosszú időn át folytatott szigorú diétás megszorítások, a hashajtók vagy vízhajtók használata, az önhánytatás, a túlzásba vitt testedzés, vagy a rendszeres falásrohamok igen nagy megterheléssel járnak a szervezet szármára. Nem is beszélve az ezzel járó mentális megterhelésről. Az önmagunk számára felállított szigorú és önkényes szabályoknak való folyamatos megfelelés igen leterhelő lehet, és sok esetben vezet az önmagunkban való csalódáshoz. Csalódunk akkor, ha eltértünk a szigorú diétás tervünktől és egy falatot eszünk az egyébként „tiltott” ételből. Csalódunk akkor, ha ráállunk a mérlegre és egy dekával többet mutat, mint amennyit „mutatnia kellene”. Megterhelő az is, ha folyamatosan a fejünkben lévő visszatérő gondolatokkal kell küzdenünk, melyek mintegy belső hang kísérnek minket mindenhová és kommentálják minden cselekedetünket („Túl kövér vagy!”, „Tényleg megetted még azt is?”, „Miért nem tudsz már végre lefogyni?”, „Megmérjem újra magam?”).

 

Ne hagyjuk tehát figyelmen kívül a saját érzéseinket vagy gondolatainkat csak azért, mert úgy hisszük nem vagyunk „elég betegek”. Mindenki, aki evészavarral küzd, megérdemli a kezelést és a megfelelő ellátást, illetve azt, hogy mihamarabb segítséget kapjon.