Első ránézésre az izomdiszmorfia és az elhivatott testépítés között számos hasonlóság adódik: ezek a férfiak sokmindent megtesznek az izomzatuk fejlesztése érdekében, rengeteget edzenek, táplálékkiegészítőket, esetleg szteroidokat is használnak.
Persze ezek alapján a kérdés sokakban joggal merül fel: Minden testépítő patológiás lenne? A válasz természetesen nem és fontosnak is tartom kiemelni a kettő közötti különbséget. A konditermekben folytatott edzések önmagukban egészségesek és jótékony hatásúak. Az izomdiszmorfia csak akkor jelenik meg, mikor ez a normális és egészséges aktivitás egy egészségtelen rögeszmévé válik. Mikor az egyén feladja az addigi társas illetve egyéb rekreációs tevékenységeit, fontos feladatait, a kényszeres testépítés vagy a rögeszmés gondolatai miatt. Amikor az edzések és a test fejlesztése felett elveszik a kontroll – a kényszeres kézmosáshoz hasonlóan –, akkor ez az egyébként egészséges aktivitás könnyen patológiássá válhat.
Sajnos egy nagyon elterjedt félreértés alakult ki az izomdiszmorfiával kapcsolatban, mely patologizálja a testépítő sportágat. Tény, hogy a testépítők fokozottan veszélyeztetettek az izomdiszmorfia kialakulása szempontjából, azonban ettől a tendenciától még nem szenved minden testépítő izomdiszmorfiában, ugyanúgy, ahogy nem szenved minden balerina anorexiában.
A testépítés egészséges vagy egészségtelen voltának elkülönítésére négy fő kritérium szolgál:
Azt, aki egészséges kapcsolatban van a testével és a testépítéssel, nem a súlyos testképzavara motiválja az edzésre. Persze bizonyos szintű testi elégedetlenség fennállhat, hiszen kevesen vannak, akik 100%-ban elégedettek lennének a testükkel. Azok, akik elhivatottan edzik a testüket, tisztában vannak a saját testi adottságaikkal és tudnak örülni az elért eredményeiknek, büszkék arra, hogy keményen megdolgoztak a testükért. Örömöt és sikert éreznek a sportolással kapcsolatban. Azok, akik testképzavarban szenvednek, nem képesek erre. A test észlelésének zavara miatt nem képesek reálisan látni a saját testüket, nem képesek örülni a megszerzett izomtömegnek, legyen akármennyire is kidolgozva a teste. Aki izomdiszmorfiában szenved, nem a sportolás öröméért edz, hanem sokkal inkább egyfajta belső feszültség, kényszer hajtja. Ez a belső feszültség szétfeszítené az egyént, ha ki kellene hagynia az edzést és nehezen tudná úgy kezelni a dolgot, hogy „Jó, akkor majd lemegyek máskor a terembe”. Az elhivatott testépítőnek fontos az edzés, de nem az a legfontosabb az életében (itt most nem a testépítő versenysportolókról beszélek, hiszen ők egy versenyszezonban mindent feltesznek a megfelelő felkészülésre). Az izomdiszmorfiában szenvedő nem tudja kontroll alatt tartani, hogy mennyit edz, kicsúsznak a kezéből a dolgok. Az életében a legfontosabb dolog az edzés, mindent eköré szervez, illetve megvonási tüneteket tapasztal meg akkor, ha ki kell hagynia az edzést és ezzel párhuzamosan felerősödnek a testtel és az izomzattal kapcsolatos szorongások és a rögeszmés gondolatok.
Az izomdiszmorfia és a normál testépítés közötti különbségek jól körvonalazhatók. Összességében azt lehetne mondani, hogy normál esetben a sport javítja az életminőségünket, patológiás esetben pedig súlyos mértékben károsítja azt. Ha csak a felszínt nézzük, úgy könnyen elhamarkodott ítéletet alkothatunk.